LÉNÁRDDARÓC

HELYTÖRTÉNETI HONLAP

Település történet

FELTÖLTÉS ALATT

 

Lénárddaróc

 

Lénárddaróc a Bükk hegység észak-nyugati lábainál található. Bár a falu és környéke a keleti palócsághoz tartozik, de a hajdani Borsod, Gömör és Heves vármegyék összeszögellésében lévő mintegy 50 község nyelvi sajátságaiban, szokásaiban és kultúrájában sok tekintetben elkülönült a környező területektől. A Palócföldnek ezt a délkeleti részét a Sajótól DNy-ra  - a Zagyva forrásvidékéig a Rima, a Hangony és a Hodos patakok mentén, ill. ezek közvetlen környékét - korábban Erdőhátságnak, a 19. század közepétől Barkóságnak, lakosait barkóknak nevezték.

A barkó népnév eredete bizonytalan, de valószínűleg a Barco ezred  nevéből eredeztethető, amely a 10. magyar huszárezrednek volt az elnevezése a 18. század végén. Nevét a tábornokáról, Barco Vincéről kapta, aki akkortájt Magyarország főhadparancsnoka és a titkosrendőrség vezetője volt. Ennek az ezrednek a toborzási területe lehetett Dél-Gömör és Nyugat-Borsod a 18. század végén.  Ebben az időben az újoncokat nagyrészt a jobbágyfalvakból toborozták, ezért eredetileg a jobbágyfalvakat, illetve az ott lakó jobbágyokat nevezték barkó-nak a vármegye nemesei és papjai, valamint azon falvak lakói, akik a Barco ezrednek nem adtak katonát.

Ennek is tudható be, hogy az egykori kisnemesi települések (Sajónémeti, Center, Domaháza, Lénárddaróc, stb.) kevésbé vállalták a barkó elnevezést, mint a hajdani jobbágyfalvak lakosai. A későbbiekben a kulturális különbségek kifejezőjévé is vált, ugyanis bár a reformáció Borsod és Gömör vármegyében olyannyira sikeres volt, hogy a 16. századra alig maradt katolikus parókia, de a Barkóság a hevesi katolikus palóc tömb keleti határán mindvégig megmaradt katolikus nyúlványnak. Az egri püspökség (1804 után érsekség) közelsége miatt, valamint, hogy a püspökségnek jelentős birtokai voltak a környéken, a terület földbirtokosai, így a lakosság is ellenállt a reformációnak. Feljegyzések szerint a 17. század legelején (török kor!) több településen, így Csernelyben is katolikus volt a pap, és a plébániák töbségéhez 2-3 leányegyház, fília is tartozott, ilyen státuszban volt Lénárddaróc is.  Az itt lakók egységesen római katolikus vallást gyakorolták, szemben a környező települések (pl. Szilvásvárad, Nagyvisnyó) református lakosaitól.  A barkóság a túlnyomóan protestáns lakosságú Gömör és Borosod vármegyében vallási kisebbséget alkotott, és ez a vallási kisebbségi lét hozzájárult ahhoz, hogy az itt élők társadalmilag, kulturálisan némileg elkülönülten fejlődjenek a környező református falvakhoz képest.

A barkókat a néprajz a palócok egyik ágaként tartja számon, amelyek nyelvjárása sokban különbözött a szomszédos vidék lakosságáétól. Már Vörösmarty Mihály is értekezett az itt hallható sajátos dialektusról 1837-ben, miszerint : A barkó a palócztól abban különbözik, hogy az aw-t ó-nak, az eü-t o-nek mondja ki... Ez a felismerhető nyelvjárásbeli különbséget emelte ki a borsodbótai tanító a II. világháború előtti feljegyzésében, miszerint Csernelytől Upponyig azonos a tájszólásuk az ott élők. Ez a sajátos nyelvjárás, tájszólás szinte a napjainkig fennmaradt az idős, őshonos lakosok között, az ezredforduló környékén felvett hanganyagban megfigyelhetjük az adatközlők jellegzetes, ízes beszédét.

Ezen a területen a honfoglalás előtt csak kevés, és jelentéktelen szláv település létezett, és később, a törökök kiűzése után sem telepítettek be a falvakba más etnikumokat, az  átmenetileg elpusztult falvakat a közeli vidékekről töltődtek fel, ennek köszönhetően a Barkóság a honfoglalás óta folyamatosan magyar lakosságú terület, és etnikailag egységesebb, mint a környező megyék lakossága. A falvak többsége egy-két kivétellel a középkor óta ugyan ott helyezkedik el, a történeti kutatások szerint a népesség folytonossága nyilvánvaló. Több kisebb településen, amelyeket elkerült ipari munkásság betelepülése,  kimutatták, hogy a falu lakossága az évszázadok folyamán nem cserélődött ki, a 17. és a 20. század elején ugyan azok a családok, nemzetségek lakták, mint a török kiűzésekor. Lénárddarócra ez fokozottan igaz, itt még az 1970-es években is a különféle Bárdos nemzetségek adták a lakosság 90 százalékát.

Mérvadó betelepülés csak a 19. és 20. században, a nagyipar és a bányászat kifejlődése folyamán  történt, amikor a vasgyárakban és bányákban nagy számú német és szlovák munkás dolgozott, akik számaránya a 19. század végén Ózdon a 15 %-ot is elérte. Ezek nyelvi asszimilációja  a kulturális különbségek fennmaradása mellett  egy nemzedék alatt megtörtént.

A Barkóságban a 17. század óta a cigányság jelentette a legszámottevőbb nem magyar etnikai eredetű népcsoportot. Az 1760. körüli cigányösszeírások szerint például a barkó falvak nagy része, többek közt Lénárddaróc is, cigány kovácsot alkalmazott. A 19. század elejétől - és ezt nyilván az építkezési szokások megváltozása is okozta - a vályogvetéssel foglalkozó cigányok száma megnövekedett. Más tájakhoz képest viszonylag korán, a 19. század elején terjedtek itt el a cigány hegedűs muzsikusok lakodalmakon és bálokon, kiszorítva a korábbi dudásokat. A 19. században a környék cigánysága már teljesen magyar nyelvű volt, és nem csak kultúrában, de vallásban is hasonult a vidék római katolikus parasztságához.

A barkóságban található mintegy 50 faluból több mint egy tucatot birtokoltak kisnemesi családok, amelyek nagyrészt, így Lénárddaróc Bárdos nemzetsége is, a 17. század közepén kapott nemesi rangot. A környező falvakban a nemesi családok egy része a település nevét viselte (Hangonyi, Csépányi, Várkonyi, Csernelyi, Ományi), Lénárdadróc esetében viszont egy korábbi Lénárt nevű földbirtokos neve kapcsolódhatott a település  eredeti Daróc nevéhez, amit egy 16. századbeli dokumentumban még Csernely-Darócként is említettek.

A Barkóságban mindig kis falvakban éltek, tanyasi életforma itt nem volt jellemző. A falvak viszonylag közel helyezkedtek el egymástól. A szórványtelepülés formája itt nem volt ismert, tanyák a majorok uradalmi birtokain a 18. századtól épültek, később a 19. században a nagygazdák építettek tanyákat, ahol jellemzően juhászok laktak. A falvak nagyrészt egyutcásak, néhány szükebb utcával és közzel, a főúton kívül kivezetett a faluból néhány szekérút. A kisnemesi falvakat a rendszertelen szeges települési forma jellemezte, mert a belső, építési telkek osztódása korábban elkezdődött, mint a jobbágyfalvakban. A lakóházakat eredetileg az úttól távolabb, a telkek belső részén építették, jellemzően a ház hosszú, ámbitussal díszített oldalával az út felé. A jobbágyfalvakat a rendezett utcás, szalagtelkes felosztás jellemezte.

Világi nagybirtok a Barkóság belsejében kevés volt, (pl. Ózd és a szomszédos Csernely a Sturmann család birtokába tartozott), a jelentősebb uradalmak a terület permvidékén helyezkedtek el.

A Barkóság falvait eredendően az állattartás, pásztorkodás jellemezte, az itt élők leginkább irtás területeken gazdálkodtak. A megművelhető területeket a honfoglalás korszakától kezdve a 20. század elejéig a nagy kiterjedésű erdők kiírításával nyerték és gyarapították. Hogy a középkorban még szinte összefüggő erdőség borította a területet, azt a Barkóság korábbi Erdőhátság elnevezése is bizonyítja, és még a 19. század közepén is sok itteni falu határának több, mint kétharmad részét tölgy, vagy bükk erdő borította.

A jelentős, a táj arculatát megváltoztató erdőirtások a 16. század elejétől kezdődtek Magyarországon. A növekvő marhatenyésztés egyre több legelőterületet igényelt, és az oszmán birodalom terjeszkedésével a hadi jellegű fakitermelés is megnövekedett. A palánkvárak, a várerődítések építéséhez, de az ágyúöntéshez és a lőpor előállításához - melynek egyik alkotó eleme a faszén - is rengeteg fára volt szükség.

A Bükk hegység lábainál már a honfoglalást megelőzően palánkvár láncolatot építették ki, melyeket továbbfejlesztve évszázadokon át fenntartottak, és az oszmán terjeszkedés idején  jó néhányat komoly várrá, erődítménnyé fejlesztették fel. Lénárddaróc határában is egy mára elpusztult várat sejtet a helyiek által Várúthosszának hívott dűlőút, és a falutól látótávolságban helyezkedett el a dédesi várrendszer, valamint a szomszéd falu, Szilvásváradnak két, romjaiban ma is látható vára.

Az iparszerű, már békebeli, erdőírtások a 18. században kezdődtek, amikor Magyarország egyik legfontosabb exportcikke lett az igen jó minőségű fahamu, illetve hamuzsír, amely nélkülözhetetlen kelléke volt többek közt a szappanfőzésnek, üveggyártásnak, textilfehérítésnek, bőrcserzésnek és a vegyiparnak. Még a XIX. század elején is jobban megérte helyben elégetni az erdőt, és a keletkezett hamuból hamuzsírt főzni, mint az erdő faanyagát az akkori igen alacsony áron eladni. Ennek eredményképp Magyarországon a 19. század végéig 4 millió hold erdőt írtottak ki, és égettek el fahamu előállítás céljából.  A hamuból hámorokban főzték a hamuzsírt, más néven szalajkát. Lénárddaróc szomszédos községének, Szilvásváradnak a patakja is innen kapta a nevét, mert a Szalajka-völgyben számos hamuzsírfőző hámor működött. Azaz biztosra vehető, hogy a lénárddaróci erdők egy részét is hamuvá égették, ezzel is növelve a falu írtásföldjeit.

Az évszázadokon át tartó erdőirtások során alakultak ki az irtásföldek, a ma ismert lankás legelőkkel tarkított, sok helyen kifejezetten legeltetésre, vagy földművelésre alkalmas barkósági táj. A lombos erdőktől elhódított gyengébb minőségű szántókon az önellátást sem mindig biztosító földművelés alakult ki, de a mélyebb fekvésű öntéstalajokon kíváló búza termett.  Mindaddig, amíg az ipar és a bányászat át nem alakította a terület gazdasági szerkezetét, sok helyen az erdei legelőket hasznosító állattartás jelentette a vidék értékesebb gazdálkodási ágazatát (sertés, juh, szarvasmarha),  A 19. században, a gyapjúkonjunktúra idején sok helyen a juhtenyésztés vált meghatározóvá a marhatartással szemben.

A városoktól távol eső, elzárt völgyekben fekvő barkó falvak a 20. századig archaikus népi kultúrát őriztek meg. A 19. században jó néhány falu lakossága - így Lénárddarócé is - 300 fő körül volt, és a falvak többségének lakossága sem haladta meg az 1000 főt.

Barkóság az ország legyorsabban fejlődő területei közé tartozott, a vidék központja a rövid városi múltra visszatekintő Ózd lett.

 

(A bejegyzés Paládi-Kovács Attila: Barkóság és népe című könyv alapján készült)